A történet teremtése avagy mi történik a nyolcadik napon?

BANDI IREN

Vajon nem vagyunk-e mindannyian hajlamosak arra, hogy életünk eseményeit történetté formáljuk, hogy élményeinket, tapasztalatainkat egységes élettörténet keretébe illesszük? És nem vagyunk-e ugyanakkor arra is hajlamosak, hogy élettörténetünket újra és újra átgondoljuk, újraértelmezzük, átformáljuk? Vajon mit tehet hozzá egy ilyen játékhoz az írói fantázia?
Ardian-Christian Kuciuk: A hattyú feltalálásának éve című regényének főhőse egyben a történet elbeszélője is. Tulajdonképpen két történet: egy börtöntörténet és egy szerelmi történet bontakozik ki szemeink előtt. A narrátor nem szakad el a főhős szubjektív tapasztalataitól. A börtön-jelenetekben például az érzékelés és a képzelet műveletei teljesen összemosódnak, a kollektív emlékezet vélt vagy valós nyomait a főhős valóságos börtönkrónikaként értelmezi. Nehezen lenne eldönthető, hogy ez a valóság látomása – vagy a látomás valósága.

Hősünk szerelmi boldogságának története pedig a jelenvalóság látszatát kelti, amiként a börtönben ő maga felidézte és újra átélte. A regény világtapasztalata tehát a főhős tudatállapotára épül. Annak a megismerési folyamatnak a függvénye, mely során a főhős a körülötte lévő világot érzékeli, értelmezi. Az elbeszélés menete a főhős tapasztalat-szerzésének a folyamatát követi, s úgy tűnik mintha a regény története ezzel a történettel, a megismerés történetével lenne azonos. Ám főhős és narrátor viszonya ennél lényegesen bonyolultabb.
Az elbeszélt történet nem pusztán a múlt „megjelenítése”, az elbeszélés aktusa is részévé válik annak a megismerési folyamatnak, melynek során a főhős-elbeszélő képet alkot a világról és azon belül is saját lehetőségeiről, önmagáról. A világ megismerése hősünk számára nem zárul le a közvetlen tapasztalatszerzéssel, sem a megélt tapasztalatok puszta összegzésével vagy azok értelmezésével. A személyesen megélt, s ily módon bizonyossá vált vagy legalábbis bizonyosnak vélt valóság a főhős jelenbeli egzisztenciális lehetőségeinek hálójában, pillanatnyi élethelyzetének horizontjában szükségszerűen átértékelődik. Az elbeszélés folyamata az adott helyzetre való válaszkeresés egyben. A narrátor szerepe pedig egyáltalán nem véletlenszerű. Az adott helyzetben, az aktuális jelen helyzeteiben újra és újra a történetmondás marad hősünk egyetlen értelmes cselekvési lehetősége és egyben túlélési esélye: az elbeszélés, mint a szellem teremtő hatalma a kiszolgáltatottság ellenébe.
El tudunk-e képzelni egy olyan világot, ahol nemcsak legtermészetesebb, legkézenfekvőbb kérdéseink veszítenék el értelmüket, hanem a kérdezés, a kérdésfeltevés maga válna értelmetlenné? Nemcsak azért lenne értelmetlen logikus kérdéseket feltenni, mert nem tudnánk elfogadható módon megválaszolni, hanem azért is, mert egyáltalán nem léteznének ok-okozati összefüggések.
Nos, az albán szerző, Adrian-Christian Kuciuk hőse hirtelen egy ilyen világban találja magát: börtönbe kerül anélkül, hogy bármilyen bűnt elkövetett volna, s az ő esete még csak véletlennek sem tekinthető, hiszen a börtön krónikája csupa ilyen „véletlen” esetekről szól, következésképpen a józan ész számára az ő jövője is éppoly beláthatatlan és kiszámíthatatlan, mint az összes többi börtönlakóé. Vádemelés helyett önkényes ítéletre, belátható és elfogadható szabályok helyett pedig testi fenyítésre lehet számítani. Hogy mindez miért? Arra nem tanácsos rákérdezni. Vagy ha mégis, akkor különösebb erőfeszítés nélkül is belátható: egy hajnali úszás a közeli tó vizében kínálhat ugyan alkalmat, de semmiképpen sem lehet oka letartóztatásának és megbüntetésének.
Az adott helyzetre való magyarázatot hiába keresné bárki önmagában, saját tetteiben. Hősünknek is azt kell belátnia, hogy egy apokaliptikus világ örvényébe került, és ebben az örvényben kell kapaszkodót találnia. Ebben a kényszerhelyzetben talál rá a szó mágikus erejére. Nem a vallásos hit traszcendenciáját vagy a mindentől elrugaszkodott képzeletet választja kiútként a börtön sötétjéből és annak pusztító ürességéből, hanem saját múltjába lép vissza, a beteljesült szerelem boldogságát teremti újra az emlékezés és az elbeszélés sajátos eszközeivel.
A regény világa tehát a főhős perspektívájában bontakozik ki, akinek előbb a börtönt kell létként elfogadnia, ezt követően pedig a létet börtönként felismernie. Mert hiába helyezik szabadlábra, be kell látnia, hogy a szabad emberi létezés alternatívája nem létezik, ami vele egyszer már megtörtént, az bármikor bárkivel (okkal vagy ok nélkül) megismétlődhet. Folyamatos és önkényes letartóztatások közepette élnek az emberek, csak éppen az érintettek személye változik a véletlen szeszélyes játéka szerint: „A lényeg az, hogy egyszer odakerülj. Aztán időnként be-beraknak maguktól, hogy el ne feledd, honnan jöttél ki.”
Végérvényesen válik hát értelmetlenné minden olyan kérdés, mely a szabadság horizontjában fogalmazódik meg, s feltételezi a szabad emberi akaratot vagy a felelősségteljes emberi döntések és választások lehetőségét. S ha ez így van, hogyan válthatná be ő maga is másoknak tett ígéreteit, hogyan is hihetné, hogy szerelmesének soha többé nem kellene hiába várakoznia a reggelihez vagy ebédhez terített asztalnál? Ez a teljes kiszolgáltatottság szituációja, de hogy mi vagy ki és milyen alapon dönt mégis az emberi sorsok fölött, az mélységes titok és rejtély.
Idegen elnyomó hatalom, melyet kézenfekvő lenne felelőssé tenni, nincsen a városban, éppen az idegen hadsereg kivonulásával veszi kezdetét a történet. Az elnyomó hatalmat pártként ugyan megnevezi az elbeszélő, de ennek a hatalomnak a működése a józan ész számára beláthatatlan, képviselői pedig elérhetetlenek és megfoghatatlanok.
Vagyis a történet narrátora nem egy szigorúan rögzített nézőpontból szemléli a világot, hiszen folyamatosan megidézi egykori önmagát és az elbeszélés során is követi azokat a nézőpontváltásokat, melyek világtapasztalatát jellemzik, ám úgy tűnik, hogy nem egy táguló, hanem sokkal inkább egy szűkülő horizontváltást követ. És kétségtelen, a regény főhőse számára a világ értelmezéséhez a bezártság perspektívája az egyetlen kínálkozó nézőpont.
Ám ennek a bezártság-élménynek az elbeszélhetőségében annak a dimenzióváltásnak az esélye is ott rejlik, melyben az elbeszélt történet létrejöhetett. A főhős túlélési esélye egy új dimenzió megtalálása, ami tulajdonképpen az általa megélt történet hiteles elbeszélése révén jöhetett létre. Miként ott, akkor a börtönben is. „Mostantól tudjuk, hogy a fény megteremtése előtt megjelent a szó. (...) És rögtön azután, hogy a szó megjelent köztünk, világosság lett. Igaz?”
Főhős és narrátor szerepe folyamatosan egybecsúszik: a legalapvetőbb emberi jogaitól, emberi méltóságától megfosztott fogoly számára a történet elbeszélhetőségében, az alkotás szabadságában rejlő lehetőség kínálja a túlélés esélyét, a szerelmi boldogságától és a szabadság illúziójától egyaránt megfosztott hős pedig a szabadság elvesztésének történetében, ennek elbeszélhetőségében, tehát ismét az alkotásban keresi a szabadság megélhetésének lehetőségét. A hiányból teremti újra azt, ami a teremtés ajándékaként egykor adott volt, miként a fák, a füvek, az állatok, s amit a romlatlanság állapotában ő maga is állandónak vélhetett.
A narrátor a teremtő erő birtokosa, aki saját maga és „hallgatósága” számára újraalkothatja a természetes rendet, s ismét jelenvalóvá teheti az emberi szellem szabadságát. Ahhoz hasonlóan, amiként teremtőjük „a nagy vízi állatokat” teremtette, „és mindazokat, a melyek nyüzsögnek a vizekben az ö nemök szerint”. (Mózes I. 1.21.)
A regény főhősének börtönélménye a narrátor elbeszélésben egy általános élethelyzetet, a diktatúrák létélményét jeleníti meg, s a regényíró világképében a diktatúra élménye egy általános létélmény szimbólumává válik: az emberi lét maga a diktatúra állapota, s ez szabad akaratunktól, álmainktól, boldogságunktól való megfosztottságot jelent. A regény világa számunkra sem lehet teljesen idegen. Szonda Szabolcs, akinek a szöveg élvezetes fordítása is köszönhető, mindent megtett azért, hogy ez az élmény megragadja az olvasót.
A regény utószavában egy balkáni történet mitikus félelmeiről és lelket sanyargató rettegéseiről olvashatunk. Ám a hattyú szimbóluma is kiemelt jelentőségű. Értelmezésünk szerint arra a természetes világrendre utal, melyben az ember otthonra és önmagára találhat. A regényíró pedig nem kevesebbre vállalkozik, mint ennek megtalálására. Olyan otthonosság, olyan „demokrácia” lehetőségét feltételezi, mely az írás szabadságában, a szabadon alkotó szellem erejében rejlik.
Ami a regény kapcsán kérdésként mégis felvethető: sikerül-e vajon eme írói játék során a regényírónak mindig megtalálnia a helyes egyensúlyt, miközben az egyénit ily módon általánosítja, az általánost pedig ekként egyéníti? Vagyis sikerül-e az olvasót mindig meggyőznie arról, hogy „ami látszik, való?” De ennek a kérdésnek az eldöntését bízzuk az olvasóra.

2006. június 8., csütörtök

Ardian-Christian Kuicuk: A hattyú feltalálásának éve
Román nyelvből fordította: Szonda Szabolcs
Pont Kiadó, Budapest, 2005.