A hattyú feltalálásának éve


Román nyelvből fordította: Szonda SZABOLCS

PONT KiadóBudapest 2005
  
I.

Az utolsó messzehangzó történés, mely átütötte a város túl sok üresjárattól korhadt szívét, egy lövés volt: az első puskából - épp hogy feltalálták e fegyvert - kirepült, riadt lövedék átkígyózott a levegőégen, mint rettenetes, láthatat­lan gondolat, és hirtelen harmadik szemmel ajándékozta meg apolitikus iszákosaink egyikét, aki előjött, hogy láthas­sa, mint vonulnak el, alig vánszorogva, az ellenséges tábor­hoz tartozók. Amikor megérkeztek volt, színek és ragyogó fémek orgiájába burkolózva, hatalmas ágyúik lesöpörték a föld színéről a tóparti házakat; közel fél évezreden át uralták a várost, magukkal hozták kábító étkeiket, dalaikat, kurvái­kat, elhintve mindebből valamennyit a külvilággal való kommunikációra éhes lényünkben is, olyannyira, hogy vé­gül a mélységesen emberi gondok — melyeket az esetek zö­mében azokkal osztunk meg, akiknek semmi közük hozzá­juk - oda vezettek: képtelenség volt megkülönböztetni az őslakosokat a „kívülről érkező vérrokon"-tól.

Ily módon elvonulásuk nem jelentett egyebet, mint a város különös meghasonlását: az unalom által lehengereltek ellen­ségként távoztak, míg a mindeneket elszenvedők (a föld és egyebek örökösei) maradtak, szégyenfolt nélküli hazafiságuk­kal. Ezt az óriási különválást - melyet nem kísért siralomvöl­gye jajongó és a bujdosás folklórkincsének fiókjában kutako­dó anyák, lánytestvérek, feleségek, szeretők serege - elősegí­tette az apolitikus iszákos halála, míg a gyilkos golyó - az ösz-szes ezelőtti és ezutáni háborúk tölténye - áthatolt a központ­ban álló kocsma falán, át a pillangókkal, hervadt rózsákkal és füstölő háremhölgyekkel kihímzett függönyökön, hogy aztán megállapodjon - amint azt tanúsítja ama anyakönyv, amelyik elhamvadt a városháza tüzet fogott épületének falai között, a kezesség 1938. esztendejében - a város röppályáján, mint vala­mi apró és egyelőre tisztázatlan jelzésű műhold.

Az eldördült lövés valójában köszöntés volt, amolyan is-tenhozzád (segítségével az ellenség talán azt akarta bizonyí­tani a város előtt, hogy távozásuk után az a haladás miféle ajándékaitól fog megválni); egyik paradoxon természete folytán azonban, az egyensúly belső tehetetlenségét jelentő titok következtében - mely egyébként később sok tudós fő­re tapasztott ősz hajszálakat - a háromszemű (egyik épp ak­kor nyílt rá a túlvilágra) iszákos merev teste emlékművévé vált ama közönynek, mely földhöz vágódott kevéssel azu­tán, hogy a nők „Jaj, meghalt, meghalt!" sikoltásai hirtelen elcsitultak, mintha valaki - se szó, se beszéd - eltemette vol­na azokat.

Abban a pillanatban az ellenség utolsó harci szekere is el­tűnt a láthatáron. „Végre-valahára megszabadultunk tőletek is!" - mondta felszusszanva egy öreg a vezírnek, aki helyőr­sége fölött tartott szemlét. „Végre mi megmenekülünk tőle­tek" - válaszolt a vezír. - De jaj nektek nélkülünk, hisz' egy­mást fogjátok felfalni, mint a hordóba rekedt patkányok!"

Azzal elment. Valószínűleg ez a fajta dühödt éhség kínoz­ta az összes, ellenség nélkül maradt országot.

Miután a puskadörej sírba került a háromszemű iszákossal együtt, a városra ráterült az elrendeltetett békék egyik legfélrevezetőbbike: fényes, mi több, olajszerű csend, a nagy gondok hiányában és hallgatásábanoly hódítóan, hogy félt az ember magára maradni valahol, mert a tárgyak, a kö­vecskéktől a késekig, váratlanul oly szeretővé és közlékeny-nyé váltak, épp csak meg nem szólaltak, hogy képesek vol­tak magukba zárni az emberfiát, aki mindannak forró ölelé­sében találta magát, amit azelőtt, még öntudatos állapotá­ban, lélek nélkülinek látott. Az évek során ez a béke - el­szunnyadva a naptár sikertelen kísérletei közepette, melyek révén megpróbálta fenntartani uralmát a másodpercek, per­cek, órák és évek felett - azt művelte, amire valamiféle min­denható gyógyír képes: kiegyenlítette a városbeliek mentá­lis életkorát, és innen ered a históriának ama hosszú, szinte történelmen kívüli, az egerek által átlyuggatott kötetek közt fellelhetetlen időszaka, melyben megszűntek a generációs nézeteltérések.

Ugyanakkor, a tudatok azonossá válásával együtt, eltűnt az együttérzés és a felebaráti szeretet fogalma is, hiszen a dédunokák dédapáikkal egyszerre vagy valamivel korábban haltak meg; a sajnálat kiveszése a vérségi érték visszahúzó-

dását eredményezte. Elhaltak a rokoni, családi, nemzetségi kapcsolatok, míg egyszer csak - abban a pillanatban, ame­lyiknek sikerült elhoznia e furcsa békét az idő ősi, múltat, je­lent, jövőt hordozó kerékvágásába - senki sem tudta bizto­san, valójában ki távozott a városból: az ellenség vagy a la­kosság? E történés valóságos volt, amint az úgy két évtized­del később be is igazolódott, a kínai szent szövegek lefordí­tása nyomán.

Két világméretű háború következett, melyek úgy csörtet­tek át a városon, felette és utcáin, mint idegen katonák meg­veszett folyama, akiket - miután nemcsak egymást öldököl­ték, közben lerombolva az épületeket, megszabadítva a há­zakat minden feleslegestől, beleértve a szentképeket, az ara­nyat, a kislányokat és a kenyeret - még el is kellett temetni a lehető legkeresztényibb módon. A város egyedi békéje sír­ba tette őket, aminthogy meg is érdemelték; egyébként év­századunk közepe táján több temető volt látogatható: „az olasz", „a görög", „az osztrák", „a porosz", „az új-olasz", „a német", „az ismeretleneké" stb.

Elszórtan a határozott építészeti vonallal már nem rendel­kező házak között, e temetők egyre mélyebbre süllyedtek a békébe és a rögbe, a városlakók pedig kénytelenek voltak sa­ját sírkertjükbe gyűjteni össze ezek tartalmát, és ily módon a halottak nem csupán szegény, a világ mérhetetlen őrületé­nek áldozatul esett idegeneknek bizonyultak, hanem vala­miféle akaratlanul tékozló fiákká váltak.

Bizonyos, hogy így leltek végső nyugalomra a városiak vándorúttói elemésztett gyermekei is.

Két világháborún keresztül, ideszámítva a világégések közti többnyelvű és zaklatott szünetet is, a városban egyet­len embert öltek meg, a többit a jó halál rabolta el. Az, aki erőszakos véget ért, tulajdonképpen elevenen égett össze, harmadkéz alatt Európából érkezett katalógus alapján épí­tett villájával együtt, ugyanis az olaszok hivatalosan, óhaju­kat iratokkal alátámasztva, kölcsönt kértek tőle a hőközpont felépítéséhez, ő pedig, az utóbbi évszázad leggazdagabb uzsorása, a hazafit játszva, egyértelműen elutasító választ adott erre. Miután hóna alá helyezett főtt tojással, majd a kí­gyóbőrből készült rémítő korbáccsal - a kiüresített bőrt kő-vecskékkel tömték ki - próbálták jobb belátásra bírni, a fa­siszták elképedve álltak e „solitudine immensa" előtt, mely rejtélyes módon táplálta az ellenállás és túlélés eme remek érzékét; aztán lángra lobbantották, mondván: eme egyedül­álló faj lelke valóban a pénz volt, hiszen csak a lélek képes szembeszállni, csendesen avagy hallatlan üvöltések közepet­te, egy sor vadállati kínzással, mely nemcsak a majomból formálna embert, hanem a papagájból is.

Miután az uzsorás átváltozott uzsoráshamvvá - hihetetle­nül kicsi kupac volt -, más, többé-kevésbé felkavaró végze-tű halott hiányában a városiak mártírlelket támasztottak fel abból a hamuból. E mártír megjelenése egybeesett a csend posványának újabb beözönlésével, melynek alig érezhető, de az idő felhorgadásaihoz hasonló vérszomjjal rendelkező hullámai révén a városlakók sokasodtak, szaporították álla­taikat, felfalták azokat, visszaadták a földnek a bekebelezett jószágok, növények és kombinációk utolsó alakját, töpreng­ve élet, halál, őrület stb. kapcsán. Egyfajta elérzékenyült és szédítő özönvíz volt ez, senkit nem riasztott meg, mert sen­ki sem fedezte fél. Mintha kiűzettek volna a történelemből, miután belekóstoltak az összes különlegességébe, nem vol­tak hajlandók továbbra is benépesíteni azt; így a város olyan térséggé vált, melyben egybeolvadt az állottság majdnem szent igénye, a haszontalanság mélységes érzése, egyfajta lassított szenvedély, ami a dorbézolás iránti igénnyel kezdő­dött és lebénultakkal végződött, egy maró nyelvezet, azon emberek sajátja, akik a halált veszekedésekkel és kicsinyes irigykedéssel kitöltött élet legnagyobb teljesítményének tartják, olyan térséggé, melynek mindegyik lakója egyedi­nek, a kereszt - vagy a kanál - hordozására ítéltetettnek lát­ta önmagát, valamiféle abszurd félreértés bölcsőjében.

A jelen, a múlt és a jövő ismét ugyanazon ostobasággá vál­tozott át, és sok zarándok, turista és utazó, elkábulva - mia­latt, ha ideiglenesen is, együtt úsztak az őslakosokkal - a vá­ros furcsa békéjétől és valóban lenyűgöző szépségétől, azzal a határozott meggyőződéssel távozott - a paranoia küszöbén -, hogy a mennyország egyik, e földön felejtett darabkáján időzött néhány napig.

A város különös varáal bírt, olyan volt, mintha a világ gyer-

mekkorát tükrözné. A tapasztalt utazók, akiket elemésztett eme ősi, káros szenvedély - talán nem egyéb, mint a halálfé­lelem másik arca és a hamisítatlan vágy iránti sürgető igény -, szakértőként nyilatkozták, hogy semmiféle szerencsétlen­ség, egyetlen ellenséges láb sem fogja érinteni a várost, mert e kísérteties, kézenfekvő gyermekkor még a kövekben is fel tudja ébreszteni az emberséget, nemhogy a harcosokban vagy a természet ítélkezésében. Maga az Apokalipszis teljesí­tette ki itten magas szintű küldetését, hogy később a világ többi részén lelki nyomorultakat készítsen fel, akik méltónak bizonyulnak az említett városban való letelepedésre.

Úgy esett, hogy heves éjszakát tölthettem el kedvesem­mel, Netával (mintha egy repülő szőnyegen, vagy mintha az Éden szigetnyi foltján), éppen a teljes idő megszámlálhatat­lan szeleikéinek egyikét élve föl; olyan éjszakát, mely -meglepő módon, hiszen az idő teljessége megsemmisítette a számok leghalványabb fogalmát is - folyton ismétlődött, anélkül, hogy elveszítette volna érzékiségét és a meg-nem-éltség sokszor nálamnál is jelenlévőbb benyomását.

Megszabadulva azon férfiúi lidércnyomásoktól, melyek a világ tudta nélkül folytatott szerelmeskedést kísérik, felvérte­zetten ama gőgös ember édes önzésével, aki úgy birtokol, hogy nem kapják rajta, szokásomhoz híven hagytam Netát aludni, írtam neki egy cédulát, és kimentem a tóhoz. Nemte­len, kínzó, oly jól ismert fény uralkodott mindenek felett, az a fajta, amelyik rákényszerít bennünket, hogy mindent egy­azon pillanat alatt próbáljunk megélni, párhuzamosan a rette­géssel, hogy valamit elveszítünk, valamint a vágy táplálta fék­telen, őrült képzelgésekkel, a kívánság keserű felszívódásával és az elölről kezdés kamaszkort felidéző leheletével.

Észre sem vettem, hogy már a vízben vagyok és elkezd­tem úszni; képtelenek vagyunk felmérni, hogy esetleg ab­ban a folyékony csomóban leledzünk, ami összeköti az égi-eket a földiekkel; fejemben ilyenszerű gondolatokkal szel­tem a vizet, amíg rá nem döbbentem: túl sok szerelem az ágyban túl nagy adag költészetet hoz magával, ez utóbbi pe­dig sokszor tomboló rúgásokkal, rettenetes marcangolással illeti az időt, oly váratlanul, mint ahogyan megjelent a gép-pisztoly csöve pontosan homlokom közepének szegezve, épp oda irányítva, ahová a városban elsőként látott puska szemet vájt az apolitikus iszákos kisimult homlokán. Csak jó egy órával később - patkánymódon összehúzódva, így vára­kozva egy ablak nélküli zárka sarkában - kezdtem ráébred­ni a valóságra: elfogtak a határra ügyelő kopók, és minden esélyem megvan arra, hogy nagyjából tíz éven át lekéssem az otthoni ebédet.

Túlságosan sokáig szeretkeztünk ahhoz, hogy még azt is megtudhassam: az előző éjszakán átlépte a határt egy, a fázás ellen gépolajjal bekent atyafi, szégyent hozva minden határ­őrre és a tóra felvigyázókra; mialatt én aláírtam a szobában hagyandó cédulát, a megszégyenítettek és „felülről" kemé­nyen megbíráltak vadászatra indultak. Márpedig akit elcsíp­nek, az fizet meg e világ összes szökevényének vétkéért. (...)